1. K Ö Z É L E T
2013. december 7. – 50. szám –
CHICAGÓI KRÓNIKA
Harmath István
Édes(séges) élet a(z apróbb) „bűnök” városában
A megszokott, több mint
húsz esztendeje jelentkezõ
Chicagói krónika helyett új
címet kapott az e heti rovatom. Az ok egyszerû: november elején eladtuk az
evanstoni kondót, amelyben
37 évet laktunk, és ötvenévi
chicagói lét után Las
Vegasba költöztünk. Emiatt
változások lesznek a rovat
témakörben, miután személyesen nem tudok részt venni a chicagói magyar eseményeken. Ezért krónikáimnak más tárgyköre lesz a jövõben.
Remélem, chicagói kollégáim, Tatár Etelka és Gera
Mátyás, írnak majd beszámolókat a helyi magyar eseményekrõl, sõt bízom benne, hogy rajtuk kívül is akad
egy-két fiatal, aki átveszi tõlem a stafétabotot. Jómagam
ilyen messzirõl nem tudom
pontosan követni a chicagói
eseményeket, kellene valaki,
aki folytatná az általam
megkezdett munkát.
Az állandó, hetente megjelenõ Chicagói krónika a
'90-es évek elején indult.
Elõtte a '70-es és '80-as
években havonta egyszer,
vagy néha többször jelentkeztem: elõbb a Fekete Pista
barátom által szerkesztett
Chicago és Környéke címû
hetilapban, majd késõbb
Vörösváry István Kanadai/Amerikai Magyarság címû, világszerte közismert
lapjánál.
A Magyarságnál elõbb a
heti sportrovatot vezettem,
mellette írtam a chicagói
magyar események beszámolóit, s továbbá a hirdetések szervezése és gondozása is a munkakörömhöz tartozott. Természetesen emellett dolgoztam is, hiszen az
emigráns újságírásból senki
sem tudott megélni.
Mindig megmosolyogtam azokat, akik irigykedve
megjegyzéseket tettek, könnyû neked, hiszen te ingyen
jársz színházba, operába,
kiállításokra és sporteseményekre, csak azt felejtették
el, hogy beszámolókat kellett írnom, és a megjelenést
is biztosítottam. Voltak, akik
kérdezték, vajon kinek
adom át az újságírói igazolványt – a press kártyát –, miután elmentem Chicagóból.
Senkinek, feleltem, ugyanis
press igazolványom sohasem volt.
Ez így természetesen
nem igaz, mert egykoron
volt. A '70-es és '80-as években megalakult a Szabad
Magyar Újságíró Szövetség,
és az elnök, Stirling György
Chicagóból kettõnket kért
fel, Fekete Pistát és engem,
hogy lépjünk be az új egyesületbe.
Tõlük kaptunk azután
Ethel M csokoládégyár, kivilágított kaktuszkert
fényképes igazolványt, amit
ugyan sosem használtam,
nem is volt jó semmire, az
amerikaiak csak néztek a
fényképes és magyarul kitöltött dokumentumra, de
azt sehol sem fogadták el.
Késõbb elveszítettem, vagy
a feleségem dobta ki, amikor
a fiókokat rendezgette.
Általában, amikor bejelentkezem valahová, azt kérdezik elõször, hogy melyik
újság publikálja az írásaimat. Anno Vörösváry Irén, a
Magyarság fõszerkesztõje
faxon küldött ajánlólevelet,
mostanában magam küldöm el cikkeim PDF-fájlját,
amely elegendõ bizonyíték
a különféle sajtóügynökségek számára. Újságíró kollégákat sosem láttam igazolványt mutogatni, a press- és
marketingmenedzserek
mindig ismerik a meghívott
embereket, és legtöbbször a
keresztnevükön üdvözlik
õket. 30-35 év alatt kialakult
az a kör, amelyben az ember ismertté vált a városban.
Most Las Vegasban kell
kialakítanom ezt a kört, és
itt nemcsak a hotel-kaszinók elõadásaira gondolok,
hanem bizonyára vannak itt
is érdekes kulturális események. Természetesen nem
várható el mindaz, ami Chicagóban volt található, de erre ne is számítson az, aki a
Sin citybe – a Bûn városába –
költözik.
Érdekes, de rögtön az elsõ itt töltött héten egészen
különleges kulturális eseményeknek lehettünk tanúi.
Tavaly, amikor a feleségem
még itt élt, és a beteg unokahúgomra vigyázott, egyszer
elvitt az Ethel M nevû híres
Las Vegas-i csokoládégyárba. Ott, ahol szerintem a világ legfinomabb csokiját
gyártják.
Meg kell vallanom, akár
az alkoholista vagy drogfüggõ, magam csokoládéfüggõ
lettem. Az életem folyamán
nem mindig izgatott a csokoládé, csak az utóbbi években, egyre inkább. Elsõsorban a sötét vagy fekete csokit szerettem, de az utóbbi
idõben egyre inkább az
Ethel M cég kapucsínóízû
csokoládészeletét kedvelem.
Finom, sõt mondhatni elsõrangú íz, és szinte tökéletes minõség! Újabban sokszor olvasom, hogy a csoki,
akárcsak a disznózsír, tulajdonképpen
egészséges,
amit jó hallani, viszont van
egy közös problémájuk,
ugyanis mindkettõ hizlal.
Évekkel ezelõtt, amikor
szüleim látogatására Budapestre utaztunk, anyám
mindig kérte, hogy hozzunk csokit magunkkal. Én
azt hittem, hogy rokon vagy
ismerõs gyerekek számára
kéri az édességet, csak késõbb tudtam meg, hogy
édesapám volt csokifüggõ.
Zürichbe vagy Amszterdamba érkezve mindig vettem egy-két tábla a csokoládét, kicsit duzzogtam is, minek kell nekem cipelnem a
repülõn azt, amit lehet kapni Budapesten is. Csak nem
ilyen minõséget! - mondotta
anyám. Ha tudtam volna,
hogy apámnak kell a svájci
csoki, egy táskával vittem
volna.
Feleségem tudta, ha
együtt mentünk, akkor mindig vittünk apámnak eleget.
Valószínû, hogy édesapámtól örököltem a szokást,
igaz, míg együtt éltünk, sosem vettem észre, nála is
idõsebb korban történt a
változás, akárcsak nálam.
Visszatérve az Ethel M
gyárra, amelyet gyakran látogatunk, az interneten vizsgálódva megtudtam, hogy a
több mint száz éves cég eredetileg az alapító Forrest
Mars édesanyja, Ethel Mars
után kapta a nevét. Az egész
világon ismert M&M's, a
SNICKERS és a TWIX édességeket készíti a cég, bár
nem itt, Las Vegasban.
Annyit még megtudtam,
hogy az M&M's csokoládé
egyik M-betûje Elizabeth
Marstól származik, míg a
másik M-rõl nem sokat tudunk. Biztos azonban, hogy
az M&M's 1941 óta jelen
van a világ legkedveltebb
édességei között, és örömet
szerez fogyasztóinak.
A csokoládéüzem az
utóbbi húsz évben karácsonyi ünnepséget rendez a
gyár elõtti hatalmas kaktuszkertben. A sajtótájékoz-
tató szerint: hat-hétszázezer
kis, színes karácsonyi égõ
világította a feldíszített kaktuszokat, bár nem hiszem,
hogy bárki is megszámolta
valaha, vajon mind a hétszázezer égõ felkerült-e a
fákra, bokrokra. Egyszerûbb volt elfogadni a hihetetlenül magas számot, továbbá gyönyörködni a csodás
látványban. Amíg mi az alkalmi tribünön ültünk, addig két környékbeli iskola
acappela – hangszerkíséret
nélküli – diákkórusai karácsonyi dalokat énekeltek a
közönség szórakoztatására.
A középiskolás és alsóbb
osztályba járó diákok nagy
tapsot kaptak a közönségtõl, a karmester-tanítók arca
pedig sugárzott az örömtõl
és büszkeségtõl. Igazi karácsonyi hangulatot teremtettek, több. mint egy hónappal az ünnep elõtt.
A gyerekmûsor után Las
Vegas egykori polgármestere, Oscar Goodman következett volna, de nem jött el
családi betegségre hivatkozva. Tulajdonképpen politikus nem hiányzott igazán,
helyébe jött George Wallace
helyi komikus, valamint
Michael Grimm gitáros-énekes, aki a közismert
America's Got Talent tévémûsorból érkezett Las
Vegasba, ahol az egyik
hotel-kaszínóban lép esténként a közönség elé.
Mûsorának egyik számomra legérdekesebb része
volt, amikor a Blue
Christmas címû számot adta elõ. Ezt a karácsony dalt
Elvis Presley énekelte lemezre 1968-ban, amelyet késõbb, a King halála után digitális módon duetté változtatta a technikai fejlõdés.
Elvis Presley és a csinos
countryénekes, Martina
McBride Blue Christmas címû dala megtalálható az
interneten, csak a nevüket
és a szám címét kell beírni a
Google.com weboldalra.
Martina McBride kétéves
volt, amikor Elvis a dalt egy
koncerten énekelte, a videón a mellette lévõ üres helyre varázsolták be a kitûnõ
Martinát.
A felvételnek a régen elfelejtett, a '60-as évek végén
divatos hajviseletek és öltözékek adják az eredeti idõk
hangulatát, maga Martina is
miniszoknyát öltött a koncertre. Számomra szinte hihetetlen, ami manapság a
gyorsan fejlõdõ technikával
megoldható.
Elvis Presley már régen
meghalt, amikor valakinek
eszébe jutott duettet készíteni az 1968-ban felvett koncertvideóról. Az eredmény
lélegzetelállító, legalábbis
azok számára, akik szeret-
ték, és még ma is kedvelik
Elvist.
Amikor 1957-ben Kanadába érkeztünk, ott hallottuk elõször a Magyarországon ismeretlen és tiltott
énekest. Természetesen kíváncsiak voltunk rá, és hamarosan megkedveltük. Talán a vasárnapi Ed Sullivanshowban láttuk elõször,
azután pedig a rádióállomások sugározták az új dalait.
Nekünk sokáig az It's
Now or Never volt a kedvencünk, de amióta a Blue
Christmas-videót láttam, fõleg karácsony táján, ez a
szám, amely emlékeimbe
hozza Elvist.
Manapság a fiatalokat
másfajta zene foglalkoztatja,
bár Elvis újra divatossá vált,
kultusza ismét fellendült, de
inkább az idõsebb korosztályok kedvelik. Aki még
nem hallgatták Elvis és
Martina Blue Christmas duettjét, azoknak melegen
– 9. oldal
tavaly áprilisban láttunk Met
matinét, akkor Verdi
Rigoletto operáját adták egy
remek elõadás keretében.
Évente nyolc matinét
közvetítenek
a
Metropolitanbõl, így nem hiányzik a chicagói Lyric.
Ezek a moziban látható elõadások, sok esetben jobbak,
mintha élõben látnánk az
operát. A híres amerikai
szoprán, Renée Fleming
konferálta a mûsort, ami érdekessé tette az egyébként
üres szüneteket.
Itt láthattuk a színpadon
történõ változásokat, és interjú is készült a szereplõkkel. A hatalmas vásznon
premier plánban látni az
énekesek arcjátékát különös
élmény, az operában, bár
legtöbbször közel, az ötödik
sorban ülve, sem lehetett az
öröm, vagy szenvedés kifejezését ennyire jól látni.
Különösen tetszett a grúz
bariton, George Gagnidze,
aki a gonosz rendõrfõnök,
George Gagnidze (Scarpia) és Patricia Racette (Tosca)
ajánlom, hallgassák meg.
Nem bánják meg.
A Las Vegas-i karácsonyi
koncerten fellépett még a
MO5AIC néven ismert furán, kizárólag emberi hangot használó acappela zenekar. Az öttagú együttes az
egyik hotelben lép fel esténként, a mûsoruk tetszett úgy
a közönségnek, amint nekünk.
Scarpia szerepét énekelte és
alakította, szerintem kitûnõen. Mellette az amerikai
szoprán, Patricia Racette,
mint Tosca, míg a francia tenor, Roberto Alagna – szicíliai bevándorlók, Párizsban
született gyermeke –
Cavaradossi szerepét alakította kiválóan.
Érdemes
eljárni
a
Metropolitan-matinékra,
Másnap a New York-i
Metropolitan Opera havonta
ismétlõdõ matiné elõadását
láttuk egy közeli moziban.
Giacomo Puccini Tosca címû operáját adták, amelyet
élõben közvetítenek egyenesen az operaházból. Már
amennyiben jó operákat
szeretne látni az ember,
megfizethetõ áron. Következik Verdi Falstaff címû operája, amelyet december 14én közvetítenek az USAban, Kanadában és az egész
világon.
KÖZÉRDEKŰ BÉRMENTES KÖZLEMÉNY
CHICAGÓI PROGRAMELŐZETES
December 8-án vasárnap, de. 11:30 órai kezdettel: Mikulásebéd, a Szent István Király templomban. A Chicagói
Magyar Klub, a Csik Hágói Iskola és Óvodaés a Hunyadi
Mátyáscserkészcsapat, valamint a Szent István Iskola és
Óvoda közös rendezése.
December 15-én vasárnap, de. 11:30 órai kezdettel Karácsonyi ünnepség a Szent István Király templomban. A
templomban mûködödõ Magyar Iskola, Óvoda és tánccsoport a Chicagó Magyar Klub, valamint a William Penn chicagói osztálya rendezése.
December 31-én kedden, este 6 órakor hálaadó szentmise, utána 7 órakor évzáró, Szilveszteri zenés családi vacsora és bál. A Szent István Király templom és az egyház
keretében mûködõ Szent István Iskola közös redezése.