1. Kedves Péter, nem nagyon szoktalak olvasni, mert a ti problémáitok nem a mienk, székelyek-é, és
tudod úgy érzem, hogy a nyelven kívül, a mostani magyarországi magyarsághoz nem sok közünk
van, ezért is tartom fontosnak, hogy mi székelyek, ahogy volt a történelmi Erdélyben, önálló
nemzetként határozzuk meg magunkat, - az osztrákokhoz hasonlóan a németek vonatkozásában.
Ebből kifolyólag, valószínű törölni is fogom itteni blogjaimat, mert légüres térben vagyok, és
nem csak azért, mert írásaim színvonala messze alatta marad a tieteknek, - igaz a Székelyföldön a
kommunizmusban magyar írás elsajátítási lehetőségei nem voltak azonosak a magyarországival.
A mostani írásod azért keltette fel az érdeklődésem, mert olyan problémát penget, mely itt nálunk
Erdélyben is ugyan az. És sok mindenben egyet értek.
(http://koczianpeter.nolblog.hu/archives/2009/08/28/Kik_azok_a_szlovakok_es_mi_kozunk_hozz
ajuk/
Itt Romániában is érződik, a kommunizmus erőltetett nemzet államisága nivelláló hatása
ellenére, hogy a román kultúra sem az az egységes román nemzeti kultúra, ahogy szeretik
bemutatni. Ha végigjárod Romániát, csak puszta külső szemlélőként látod, csak az építkezés
puszta formai különbözőségéből, hogy különböző kultúrhatások összetevőjéből alakult ki, amit
román kultúrának nevezünk. Délen bizánci, török hatás, Moldvában keleti, orosz, lengyel,
Erdélyben nyugatias, magyar, osztrák is érvényesül, de nem annyira, mint az előbbiek esetében.
Azt hiszem, hogy egy nemzet kulturális identitását nem annyira nemzeti mivolta adja, mint a
nagyobb kultúrkörhöz való tartozása. Azt szoktam mondani, hogy a nemzeti alapja épp az
egyetemes és nem a nemzeti, amit a nacionalizmus tagad. Aki nem hiszi, az nézze meg a székely
kaput, hogy mennyire egyetemes szimbólum, maga a kapu, és annak szimbólumai. Kár, hogy
ezeknek a szimbólumoknak a jelentése feledésbe ment. De miért? Mert már nem a lélek nyelve
ezen képek, nem a lélek élő képei. És azt hiszem, hogy az lenne a fontos, hogy ezen képek a lélek
élő képei legyenek, ez lenne a nemzeti identitás alapja, és nem ezen képek, görcsösen
nacionalista tisztelete, a merev ragaszkodás a halott képekhez.
Említettél egy komoly problémát, hogy nem ismerjük a Monarchia volt népeit. A már általam
többször emlegetett Valeriu Braniste, a XIX. századi erdélyi román nemzetiségi mozgalom egyik
vezéregyénisége, civilben magyar tanár volt, Pesten végezte az egyetemet, az erdélyi román lap a
Tribuna újságírója volt, neves publicista. Arany temetésén mondott beszédet. Jókairól azt írta,
hogy történelmi regényei teremtették újjá a magyar nemzeti öntudatot. Itt érdekességként
említem meg, - amivel be is vezetem, Braniste magyarokról szóló megállapítását - hogy a Marosi
Rádió Jókairól szóló megemlékező műsorában a szerző említette Branist megállapítását, de
anélkül, hogy Branistet, a forrást megnevezte volna. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a
megállapítás Branistetól volt véve, mert a szöveg nagyon egyezett a Braniste szövegével, - mert
ugye magyar részről is létezhet ilyen megállapítás, Jókaira vonatkozólag. Tehát nekem ebből az
jött le, amit ismerek is, hogy így működik nálunk, hogy a román hivatkozással nem szerzel
dicsőséget, magyarként Erdélyben. Ez nagyon jó szemléltetője annak, amit Braniste ír rólunk
magyarokról, igaz a sorok között, de eléggé egyértelműen illik ránk: azt írja, hogy a magyarok
félnek a környező népekkel való kulturális kapcsolattól, mivel féltik identitásukat.
Ezen a Branistei kijelentésen többször elgondolkodtam, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon
mély magyar sebre tapintott rá. A magyar primitív nacionalizmus, azt állítja, hogy a szlovákok,
szerbek, románok nacionalizmusa mögött nemzeti identitászavar van. Hát azt hiszem, hogy ez a
nemzeti, kulturális én féltés, amire Braniste rátapintott, ami nagyon igaz, épp a magyarnál takar
egy nemzeti identitászavart. Nálunk nagyon gyenge a környező népek kultúrája iránti nyitottság,
főleg az itteni kisebbségi léthelyzetben. Ez a nyitottság hiánya szerintem egy magyar nemzeti
identitászavarra utal, mert aki fél a másságtól, az azzal való kommunikációtól, az egy hamis ént

2. félt, egy hamis nemzeti ideált félt, és mi magyarok azt hiszem, hogy egy több évszázados hamis
nemzeti ideált féltünk, és attól félünk, hogy ha szembesülünk más, körülöttünk élő népek
kultúrájával, szertefoszlik hamis nemzeti énünk.
Itt a Székelyföldön nem válik dicsőségemre, hogy román filozófusokért jobban lelkesedem, mint
például Hamvasért. Pedig nemzeti tragédiáinknak egyik gyökere, hogy nem vettük figyelembe,
nem ismertük a magyarsággal együtt élő népek lelkét, gondolkodását, nemzeti létünk egy légüres
térben mozgott. Orbán azért balfácánkodik itt Tusnádon, mert itt egy általa generált légüres
térben mozog. Németh László, Pomogáts Béla, nagyon megalapozottan figyelmeztetnek, hogy a
környező népek szellemének, lelkének, gondolkodásának ismerete nélkül nem képviselhetjük
érdekeinket.
De megint visszatérek arra, amit a magyar primitív nacionalizmus mond, hogy a környező népek
az identitászavarosak. Említed, hogy a szlovákoknak még nehezebb volt a történelmük. Azt
hiszem, hogy egy nemzet történelmének tragikusságát nem a nemzetet ért negatív események
mennyisége határozza meg, vagy az elnyomatás idejének hosszúsága, hanem, ahogy viszonyul a
nemzet az őt ért csapásokhoz, mennyire tudja feldolgozni. Nem a csapás a gond, hanem az,
ahogy a nemzet nem tudja, vagy tudja kezelni a helyzetet. Az igazi csapás az, amikor a nemzet
nem tudja kezelni a helyzetet, viszonyulása meddő az adott csapáshoz. Ilyen szempontból a
legjobb pozitív példa a zsidóság, akik vallásos tanként dolgozták fel történelmüket, lelkileg
feldolgozták, és nem álltak a csapásokkal szemben, mint valami értelmetlen,
megmagyarázhatatlan eseményekkel szemben. Nagyon fontos az események lelki
feldolgozottsága, hogy a nép átvészelje az őt ért csapásokat. Hát ilyen szempontból a zsidóság
egyedülálló. Ilyenre csak erős identitású, erős szellemi identitású nemzetek képesek.
Ha ilyen szempontból összehasonlítjuk a környező népekkel történelmünket, a mi történelmünk
tragikussága abban van, azért tragikusabb a mi történelmünk a környező népekénél, mert a mi
hozzáállásunk, tragédiáinkhoz, nagyon két balkezes volt. A környező népek, elnyomatásukat
jobban kezelték, mint mi magyarok. Ebből, hogy jobban kezelték történelmi nehéz helyzeteiket a
környező népek, azt a következtetést vonom le, hogy a magyar primitív nacionalizmus téved, a
környező népek identitása erősebb, mint a miénk, mert jobban kezelték történelmi tragédiáikat. A
magyar tragédia abban van, ahogy viszonyult a magyar történelmének mélypontjaihoz. Ha az
erős identitású nemzet jobban megoldja nemzetének gondjait , úgy következik, hogy a kétbalkezes
viszonyulás a történelmi nehéz helyzetekhez, a nem kezelése az adott helyzetnek nemzeti identitás
gyengeségre zavarra utal. A magyarság tragédiája, nem a külső eseményekben van, hanem
abban a nemzeti identitászavarban, melynek következménye volt, hogy tragédiái előtt
tehetetlenül állt.
A környező népek erősebb nemzeti identitására utal az a tény is, hogy nemzeti identitásuk
megőrzéséhez kevesebb eszközre volt szükségük, mint a magyarnak. Szerintem egy nemzet
autonómiája nem abban van, hogy autonóm intézményekkel rendelkezik, területi autonómiával
például és annak intézményeivel, hanem akkor autonóm egy közösség, ha megmaradása, élete,
kevés eszközt igényel. Itt sok most a duma az autonómiáról, de az autonómiája egy közösségnek
épp abban van, hogy kevés eszközzel, a körülmények ellenére képes megőrizni önmagát, - hát a
környező népek nemzetiségei a Monarchiában, épp erre adnak jó példát. Minél erősebb egy
közösség identitása annál kevesebb eszköz kell annak életéhez, megmaradásához. Minél
gyengébb egy közösség identitása, annál több eszköz kell megmaradásához, sajnos nekünk
kisebbségi magyaroknak több kell megmaradásunkhoz, mint a Monarchia kisebbségeinek, tehát
meglehet, hogy gyengébbek vagyunk identitásban, mint a Monarchia kisebbségei voltak.
Abban nagyon igazad van, hogy a magyar történelem szemlélet nagyon egoista. Erre adok egy
példát igaz nem történelmi, de mégis az a magyar mentalitás testesül meg benne, amit Te egoista

3. magyar történelem szemléletnek tartasz. Egy pár évvel ez előtt, az RMDSZ, szavazatszerzés
céljából, a választási kampányban, itt Kökösnél a Székelyföld bejáratánál egy Székelyföld
bejáratot jelző táblát tett ki. A táblán egy székely házaspár volt, egy székelykapuban. Ez a tábla azt
sugallta, hogy a Székelyföldön csak székelyek vannak, románok nincsenek. Mi székelyek
sérelmezzük, hogy a Román Alkotmány nemzetállami meghatározást ad Romániának, nem
tekinti nemzet alkotónak a magyarokat is, hát a Székelyföld határ tábla, amely csak székelyeket
tüntet fel, nem épp olyan, mint a román alkotmány melyet sérelmezünk?! Hát azt hiszem, hogy
ez az eset is a magyar egoizmust példázza.
A magyar történelmi egoizmus az oka a környező népekkel való kommunikáció hiányának. Az
egoizmus, felfuvalkodottság, amivel lebecsülte a környező népeket, kulturálisan és minden
szempontból a magyar, szerintem nemzeti identitászavart takar, - mert ugye ha individuálisan
nézzük, az egyén életében nézzük az egoizmust, belső zavarokat takar. A magyar tragédiáinak
oka, lelkének belső zavarai. A lelkileg zavart egyén elég szánalmas képet nyújt, tragikus, mint
élet. A magyar a Kárpát-medence, tragikus, szánalmas embere.
Emil Cioran román filozófus, Fejtő Ferenccel készült beszélgetésében azt sérelmezte, hogy a
románokat a magyarok mindig is lenézték Erdélyben, csak egy műveletlen pásztor népnek
tekintették, - és érdekes nem rótt fel Cioran különösebb jogsértéseket a magyarok számlájára. Na
ennek itta meg a levét a magyar, ennek a gőgnek, amivel nem vette tudomásul a románokat
Erdélyben. Mert a románok, ugye azok a műveletlen csobánok, eredményesen működtettek
bankot, az Albinat, Belényesen, föld felvásárlások céljából a magyaroktól. Széchenyi hitel-elveit
jobban kamatoztatták nemzeti érdekeik szempontjából, mint a magyarok. Erre most sem
vagyunk képesek Erdélyben, csak autonómia egyeztető tanácskozásokra. De az a lényeg, hogy a
szélsőjobb szerint felsőbb rendű nép vagyunk mindenkinél, legfőképpen a románoknál.
A románok Erdélyben nem voltak elismerve államalkotó népként, tehát ne csodálkozzunk, hogy
Trianon után nem öleltek a keblükre, mint államalkotó népet. Ne csodálkozzunk, hogy gőgünket
megbosszulták, mert a győztesek nem szoktak kegyesek lenni.
Ne feledjük, hogy néhai történelmi gőgünknek, egozmusunknak, isszuk a levét, vagyis iszák, akik
most kisebbségi sorsban élő magyarok. Bíró Béla székelyföldi politológus, nagyon helyesen a
kelet-európai intoleráns nacionalizmus kezdetét Kossuthék magatartásában látja. A
nemzetiségek, ameddig kértek tőlünk magyaroktól nem álltunk szóba velük, amikor erőszakkal
vettek tőlünk, akkor szóba álltunk volna, de akkor már ők nem álltak szóba velük. Be kell
látnunk, hogy súlyos történelmi tévedéseink voltak, miknek most isszuk a levét. Egy történelmi
megbékéléshez, nekünk magyaroknak be kellene látnunk történelmi tévedéseinket, - mert aki
nem látja be tévedéseit frusztrált marad, aki meg frusztrált, annak nincsen egészséges identitása -
és akár történelmi bocsánat kéréshez kellene folyamodnunk a környező népekkel szemben
elkövetett történelmi bűnökért.
Mi egy többszörösen frusztrált nép vagyunk és ameddig nem teszünk rendet önön lelkünkben,
addig nem lesz egy normális viszonyunk a környező népekkel. Ameddig frusztráltak vagyunk,
addig a frusztrált nemzeti énünket fogjuk félteni a környező népekkel való kulturális
érintkezéstől. Ameddig frusztráltak vagyunk addig nincsen igazi, erős nemzeti identitásunk.
Ameddig nincsen erős nemzeti identitásunk, nem tudjuk kezelni nemzeti tragédiáinkat, mert még
a történelmünket, tragédiáinkat, nem dolgoztuk fel lelkileg, szellemileg.
Mint székely az eddigieket vonatkozásba hozom a székely autonómiázással, szándékosan írtam
autonómiázást és nem autonómia törekvést, mert csak autonómázás van és nem igazi nagy
horderejű autonómia törekvés.

4. Az autonómia esetében kevesen, vagy senki nem teszi fel a kérdést, nem szembesül azzal a
problémával, hogy a székelység, a vezetőivel együtt képes-e az autonómiára, képes-e egy igazi
autonómia törekvésre. Egy nemzeti közösség autonómiájának alapjai szellemiek, lelkiek, ezektől
függ, hogy a közösség tudja-e használni és hogyan autonóm nemzeti intézményeit, mert az
intézmények léte még nem autonómia, azokkal élni tudni kell, azok még nem védenek meg
önmagukba, és, hogy az intézmények védők legyenek, nemzetet védők, annak alapja bennünk
van, lelkünk szellemi állapotában van a garancia, hogy hogy használjuk intézményeinket. Egy
lelkében frusztrált nép, lelkileg fel nem dolgozott történelemmel, nem fogja tudni saját hasznára
fordítani autonóm intézményeit. Lelkileg frusztrált nép, nem képes az autonómiára és itt van a fő
baj, amit sokan nem látnak. Hogy igazam van bizonyítja, hogy nem élünk most sem maximálisan
az úgy nevezett demokrácia nyújtotta lehetőségekkel. Gondoltunk-e arra, hogy a Székelyföldön,
mivel az autonómia törekvés inkább szétzilál, mint egyesít, e mögött egy nemzeti frusztráció van, -
és ez képtelenséget takar, szellemi, lelki képtelenséget az autonómiára. Hát ha most nem tudunk
élni azokkal a lehetőségekkel, amikkel harcolhatunk az autonómiáért, akkor az esetleges
autonómiával sem fogunk tudni élni, mint lehetőséggel.
A magyarságnak, a székelységnek a szellemi, lelki létállapotával vannak nagy problémák, ezért
zavaros külső életének megszervezése. És nem elég a külsőt intellektuálisan megszervezni, a
nemzet élete nem csak jó szervezés kérdése, hanem legelőször is a lélek állapotának kérdése, azon
múlik a külső szervezés. A Székelyföld autonómiáját most politikusok dolgozzák ki, de
megfeledkeznek arról, hogy az a lélek, a szellem megfelelő állapota nélkül nem fog működni.
A magyarság esetében az a gond, hogy sem a nemzetiek, sem az európai intellektusúak, nem
számolnak a magyarság lelkében lévő problémákról, a nemzetet mindannyian, csak
intellektuálisan, csak külső valóságában, látható valóságában ragadják meg, csak, mint külső
eseményt, és képtelenek megragadni belső szellemi, lelki valóságában.
Egy dolgot ne feledjünk: egy ember autonómiája, épp abban nyilvánul meg, hogy képes belső
szellemi világával kapcsolatbab lépni, hogy képes szembesülni lelkének tartalmaival és képes
azokat feldolgozni, - ezt a fajta autonómiát nem látom a Székelyföldön, pedig ez minden közösség
autonómiájának az alapja az ember autonómiájának a foka és nem az intézmény, mert az
intézmény ennek az autonóm embernek az eszköze.
Nagy Attila Puli