Egy rövid szösszenet a mából.

1. Ilama Árgilus:
Havazás
„azajtókzáródnakkéremvigyázzanak”
Teljes figyelmével próbálta követni és megérteni az utastájékoztató
szavait, de még mindig csak összefolyt hangsorozatnak érezte. Pedig
minden reggel és este a két végállomás között ezzel múlatta az időt. A
jelentését, sőt még a fonetikus átírását is megkapta a bácsitól, de hiába
próbálta, nem igazán tudta kihallani belőle az egyes hangokat. Számára
túlzottan összemosódtak, és sokszor úgy érezte, ilyen hangok nem is
léteznek. A bácsi néhány mondatot már betanított neki, amit a
leggyakrabban kellet mondania a kis pavilonban, ahol olcsó keleti árukat
árult, de sosem tudta rendesen kiejteni.
„azastoriakövetkezik”
Már megint nem hallotta annyira, hogy meg tudja ismételni. Elveszettnek
és idegennek érezte magát. Beletelt egy kis időbe, míg rájött, az emberek
nem őt kerülik, csak nem szeretnek túl közel ülni egymáshoz. Az is
zavarta, hogy sokkal többen nézik meg, mint otthon. Hazájában egy
átlagos fiatal lánynak számított, egyáltalán nem keltett feltűnést. Ezt
szerette is. De itt, hiába próbált beleolvadni a tömegbe, bőre és arcvonásai
miatt különbözött a többségtől. Mint egy sárga hópihe. Ezt a hasonlatot az
apjától hallotta régen, egy téli este, mikor bezárták a boltjukat.
„Látod, Ün Dzsi? A sok-sok modern, fémesen csillogó üzlet közt nincs
két egyforma, az utcán mégis egybeolvadnak. Együtt csak egy végtelen
hosszú, színesen villogó kígyót látsz. Akár csak a hópelyhek. Azok is,
amíg esnek lefelé, mind egyedi, mind más formájú. A földre érve azonban
már csak a hókupacot látod egyben. De ha lenne köztük egy sárga, annak
továbbra is látnád a különlegességét. A mi boltunk is egy ilyen sárga
hópehely. Messziről észre lehet venni a kétszáz éves fatáblát és a
hagyományos bejáratot.”
Akkor, kislányként, Ün Dzsi felnézett az éjszakai égre, ahonnan
hatalmas, sűrű pelyhekben hullt a hó. Addig nézte, míg beleszédült. Apja
kis boltját mindig is szerette. A fa és a régi könyvek illata, a letűnt idők
fénye töltötte be gyermekkorát.
„apuskásferencstadionkövetkezik”
Ez pont úgy hangzik, mint a „köszönöm”. Ezt tartotta a bácsi a
legfontosabbnak. Akármit is mondtak a vevők, ezt kellett a végén
mondania. Azt jelenti, gamsahabnida. Mindenkinek ezt kellett mondania,
akár vett valamit, akár nem. „köszönöm” – mondta és mosolygott mellé.

2. Akár udvariasan szóltak hozzá, akár be akarták csapni. Akkor is így
búcsúzott, ha lekezelően bántak vele. Sokan csak a kis keleti lányt látták
benne, aki hamis címkés árut akar rájuk beszélni. Nem kellett értenie, mit
mondtak, érezte, ha csak ránéztek. Pedig a bácsi valódi márkás árukat
kínált. Ugyanezeket árulják a nagy cégek is a saját boltjaikban, csak ott
drágábban. Az ők Kínában gyártatott termékeik, helyi piacra szánt
részéből vásárolt, és csupán annyit tett, hogy nem saját védjegyes áruként
adta el a milliomosok vásárlóutcáinak luxusárain. Ő egy átlagos
bevásárló-központban bérelt üzletet és nem kínálta pezsgővel a
vásárlásban megfáradt vevőit. Nem manöken alkatú, méregdrága
egyenruhába bújtatott eladókkal dolgoztatott, hanem az elszegényedett
rokon kislánnyal.
- „köszönöm”, ”köszönöm” - Ezt érezte Ün Dzsi a legszörnyűbb szónak a
világon.
Az apja vevői mindig tisztelettel beszéltek vele, mint a következő
tulajdonossal. Néhány hónapja még történelmet tanult a főiskolán, mégis a
boltban látta a jövőjét.
Apját azonban ősszel elvitte egy komolyabb meghűlés, a bátyjait
pedig nem érdekelte az üzlet. Eladták, őt nem is kérdezték, csak letették
elé a részét, ami egy évi tandíját és megélhetését fedezte csupán. Ezért
inkább úgy döntött a család, hogy a nagybácsi veszi magához, amíg
megfelelő férjet nem találnak neki. A bácsi pedig elhozta ebbe a messzi
országba, és most könyvek és régi iratok helyett ingeket, nadrágokat,
nyakkendőket árul egész nap. Mosolyog, győzködi az embereket, hogy jó
minőséget ad, és a leggyakrabban kimondott szava a „köszönöm”.
Nyugodtan elfelejtheti a három királyság korát, a Li-dinasztiát, Szedzsong
királyt, a kis könyvesboltjuk apa-illatát. A fő, hogy ismerje az ingek
számozását és az egyes pénzérmék értékét.
„azállomásterületénkérjüknegyújtsanakráköszönjük”
A végét végre értette. Azt már kevésbé, mit is keres ő itt, e között
a sok idegen között, akik sokszor megbámulják, mintha más bolygóról jött
volna, akiknek nem érti a beszédét és sokszor a viselkedésüket sem. A
hideg szélben szorosabbra kötötte a sálat a nyakán, miközben átszállt a
buszra. Az utolsó megállók egyikénél szállt le és miután lelépett, nem is
gondolkodott, csak megszokásból visszafordult, hogy lesegítse a mögötte
álló idősebb hölgy csomagját. A nő ránézett, elmosolyodott és annyit
mondott, „köszönöm”.
Megértette. Nem ő mondta, hanem neki szólt. Egyetlen szó, és
megteremtette a kapcsolatot két ember között, kiket több világ választott

3. el egymástól. A nő és a többi ember már rég elment, de ő csak állt a kihalt
megállóban, miközben megindultak a könnyei. Nem az asszony hatotta
így meg, nem a megértett szó, csak az apja halálakor a szívére nőtt
jégburok engedett fel egy kicsit. Végre képessé vált megélni mindazt, amit
eddig elfojtott magában. A fájdalmat, a hiányt. Nem az új országgal, nem
az idegen emberekkel, nem is az érthetetlen nyelvvel nem tudott
megbirkózni, hanem a saját érzéseivel. Apja hiánya égette a lelkét és az,
hogy még gyászolni sem maradt ideje. De most, itt, elrejtőzve a sűrű
hóesésben, szabadon engedhette a könnyeit. A kihalt utcán, egy levelét
hullatott fa törzsének támaszkodva néhány pillanatra kisgyermekként
szédült bele a pelyhek táncába, mely elvitte a múltba, a régi kis üzletbe,
ahol újra hallgathatta apja szavait.
„Lényegtelen, hogy hol vagy, hogy mit csinálsz, mit gondolsz, mit
érzel. A lényeg, hogy te vagy ott, te teszed, te gondolod és te érzed. Te
vagy az, aki mindezekről tud, tehát nem vagy azonos velük. Épp ezért
bárhol, bármikor lehetőséged van boldognak lenni. A te boldogságod a te
szívedben van, és nem másoktól kapod. ’ Hogy állandóan boldog lehess,
folyton változnod kell. ’„
Amikor tudata visszatért a jelenbe, ismét felnézett az égre, ahol
még mindig kavarogva, sodródva, az enyhe szellő által megszabott
rendben kergették egymást a hópelyhek. Az utcai lámpa által
megvilágított sávban élesen, másutt misztikus homályból fel-felvillanva.
A végtelen sötétből jöttek és az aszfalt vizes, olajjal kevert foltjaiban
tűntek el a semmibe, mégis, amíg hulltak alá, ég és föld között, minden
egyes pehely tökéletesen tette a dolgát. Minden pillanatban az volt, és ott
volt, aminek és ahol, lennie kellett, hogy a tökéletes össztánc
létrejöhessen.
– A hóesés! Igen, a hóesés pont olyan, mint otthon – gondolta, és
már nem érezte magát olyan végtelenül idegennek.
Igen, ő itt van, és itt is megtalálhatja helyét a hópelyhek táncában,
még akkor is, ha ő egy sárga hópehely. Akár itt is lehet még boldog. Itt is
élnek emberek, akik tán épp az ő nyelvét akarják tanulni, és itt is vannak
könyvesboltok, és találkozhat még olyan emberekkel, akik szintén tudják
mondani, hogy „köszönöm”.